A természetben számtalan különös faj él, különösen a tengerfenéken. Így a tengeri csiga, vagy hivatalos nevén a nudibranch, egyike az óceánban élő titokzatos állatoknak.

A tengeri csiga általánosságban a csigák csoportjába tartozó puhatestű. Más szóval olyan állat, amelynek nincs héja, vagy nagyon csökkentett héja van. Rajta kívül a csigafélék közé tartoznak még a szárazföldi csigák, a tengeri csigák és a kagylók.

A tengeri csigáknak továbbá mintegy háromezer faja él a világon. Általában ezek a fajok a trópusoktól az Antarktisz csúcsáig terjednek.

A tengeri csiga főbb jellemzői

A legtöbb esetben a tengeri csigák 5 és 10 centiméter közötti hosszúságúak. Egyes fajoknál azonban a 40 centiméteres hosszúságot is elérhetik, míg mások mikroszkopikus méretűek lehetnek. Ráadásul természetes élőhelyük a színes óceáni korallok.

Általában az a tulajdonság, amely leginkább felhívja a figyelmet erre az állatra, a színek és formák sokfélesége. Röviden, ez egy védelmi eszköz a ragadozókkal szemben, mivel ez az állat természetes élőhelyeivel álcázza magát. Továbbá ez a sajátosság teszi a tengeri csigát a tengeri környezet egyik legszínesebbjévé.

Ezzel szemben a tengeri csigáknak nincs héjuk, és kétoldali szimmetrikusak, azaz ha elkészítjük ennek az állatnak a keresztmetszetét, láthatjuk, hogy a két oldal egyenlő és megfelel egymásnak.

Ezek az állatok általában húsevők, és más fajokkal táplálkoznak, mint például a cnidariák, szivacsok, kagylók és achidák. Vannak azonban olyan tengeri csigák, amelyek más nudibranchák ikráival, sőt, ugyanazon faj kifejlett egyedeivel is táplálkoznak.

Ugyanakkor az is gyakori, hogy az egyes fajok csak egyféle zsákmánnyal táplálkoznak. Ezenfelül ez az állat rendelkezik egy, a puhatestűeknél gyakori, radula nevű szerkezettel, amely kedvez a táplálkozásnak. Röviden, ez egy penge alakú szerv, amely a szájüregben található, fogakkal borított, amelyek a zsákmány szövetét kaparják és tépik.

Hogyan lélegeznek?

A kopoltyúk esetében ezek a test külső részén találhatók, és hosszában, vagy csak a végbélnyílás körül helyezkednek el. A gázcserét végző fajok azonban a testfalon keresztül végzik.

A tengeri csiga emellett kemoreceptorokkal, azaz orrszarvúakkal rendelkezik, amelyek hozzájárulnak a vízben lévő kémiai anyagok azonosításához. Ezek a szerkezetek tehát a gázcserét segítik, de részt vesznek a zsákmány elfogásában és a szaporodási partner keresésében is.

Vannak azonban olyan ritka fajok, amelyek fotoszintézisre is képesek, mint például a keleti fajok. Costasiella kuroshimae, Alapvetően olyan állatokról van szó, amelyek a zöldségeknél megszokott légzési folyamatot hajtják végre az általuk elfogyasztott algák kloroplasztiszainak felszívásával.

Más szóval olyan különleges fajokról van szó, amelyek a kleptoplasztika folyamatát végzik, vagyis ellopják a növények kloroplasztiszait, és következésképpen az általuk termelt napenergiát.

Tengeri csiga szaporodás

A tengeri csigák általában véve hermafroditák, azaz képesek petesejteket és spermiumokat is termelni. Olyan szaporodási rendszerrel rendelkeznek azonban, amely megakadályozza az öntermékenyítést.

Következésképpen szükséges, hogy a nudibranchák kopuláljanak. Összefoglalva, a két faj egymás mellé helyezkedik el, és megosztoznak egy masszán, ahol a spermatozoidok vannak. Nem sokkal később ez a massza a test elülső részén található reproduktív üregbe kerül.

Alapvetően a bejuttatott spermiumok a befogadó szervezetben tárolódnak, amíg a petesejtek be nem érnek a megtermékenyítéshez. Addig is a petesejteket egyfajta nyálkába csomagolják, amely összetartja őket.

Ez addig történik, amíg az ikratömeg nem talál szubsztrátumot, hogy rögzüljön és végül kikeljen. Végül a tojások kikelnek, és új fajok kelnek ki. Szülői gondoskodás azonban nincs, és az utódok fejlődése gyorsan zajlik, mivel a fajok előrehaladott stádiumban kikelhetnek a tojásokból.

A fejlődés azonban lassabb is lehet. Ez inkább a tengeri csigák azon fajaira igaz, amelyek még a lárva stádiumban vannak. Általában vannak fajok, amelyek szaporodása másodpercekig, míg mások órákig vagy akár napokig tart.

Természetes védekezés a ragadozók ellen

Másrészt e fajok védekezése a természetes alkalmazkodás igazi példája. Mivel nincs kagylójuk, a tengeri csigák ki vannak téve a ragadozóknak. Így a védekezés érdekében természetes módon alkalmazkodtak ahhoz az élőhelyhez, amelyben élnek, egyfajta álcázásként.

Ráadásul gyorsan tudnak úszni, hogy elmeneküljenek, ellentétben azzal, amit a népszerű tengeri csiga elnevezés sugall. Ráadásul egyes fajok kénsavat és mérgező anyagokat választanak ki, ha veszélynek vannak kitéve.

Aranyos és vicces megjelenésük ellenére vannak olyan tengeri csigák, amelyek a cnidariákéhoz hasonló urticáló struktúrákkal rendelkeznek. Vagyis amikor egy ragadozó megpróbálja elfogni őket, egyes fajok nematocisztákat lőnek ki, amelyek égési sérüléseket és sérüléseket okoznak az agresszornak.

Ebben az értelemben a kutatók és a tengerkutatók elemezték, hogy egyes fajok természetes színezetükkel jelzik a mérgeződést. Ily módon hasonlítanak a békákra, kétéltűekre, amelyek a tengeri csigákhoz hasonlóan mérgező anyagokkal képesek elriasztani a ragadozókat.

Érdekel a tengeri csiga? Akkor olvasd el a Pókok, mely pókok, szokások és főbb jellemzők.

Források: Oktatás UOL

Képek: Pinterest